Van egy könyv egy nagy teremben, az életkönyve ez, sok-sok kép van benne, s millió fejezet, mely leírja az emberek életét, megmutatja mennyit érünk, benne van, a születésünk, s az hogy meddig élünk. Leírja szomorúságunkat, vágyainkat, örömünk, megmondja, hogy ki lesz gazadag, s ki lesz szegény közülünk. Vérből vannak a betűi, nem egy színes költemény, hisz az is benne van, hogy az élet milyen kőkemény, kegyetlen és visszataszító történetek sora, rablók, gyilkosok és elmebetegek kora. Egyik este arra jártam, s én is fellapoztam, sok mindent megértettem, amit eddig nem is tudtam Ráébredtem arra, hogy az élet nem csak játék és mese, mert szomorú volt a könyv, bánattal volt tele. Hátat fordítottam hát s el akartam indulni, de zajt hallottam, s muszáj voltam megfordulni. Kinyílt a könyv s egy sötét oldalt láttam, egyre világosabb lett, amint fölé álltam. Elolvastam lapjait, s megtöröltem arcomat, egy képet láttam magamról, s mellette a sorsomat.
Van egy könyv
Valaki...
Valakit megismerni,
Hirtelen megkedvelni,
Végül egy nap belé szeretni.
Küzdeni érte,
Hogy úgy szeressen, ahogy Őt Te!
Küzdeni szerelméért, egyetlen szerelmes szaváért,
Te légy benne, neked szóljon; egy ilyen mosolyáért.
Egy érintésért, egy csókért,
Egy simogatásért, egyetlen ölelésért.
Egyetlen pillanatért, egyetlen érzésért,
Mikor csak az van benned, hogy a szíve már a Tiéd!
De ha elbuktad a küzdelmet,
Már semmi más nincs benned.
Csak annyi, hogy elvesztetted,
És egy kérdés: Mi értelme élned?
Szeretni reménytelenül, szeretni azt, kit nem lehet,
Mikor látod, hogy boldog, a szeme ragyog, de nem melletted.
Küzdeni, és kaparni a földet,
S a fájdalomban már-már kiég a lelked.
Szeretni úgy, hogy odaadod a büszkeséged,
Szeretni úgy, hogy eldobod érte életed.
De te még látod a reményt, és még egyszer megalázod magad,
Hátha most rádöbben, hogy téged szeret, hátha most sikert arat.
De nem kellesz neki,
És az önbecsülésed a porban marad.
Kit imádtál,szerettél,
Úgy kellett neked, mint egy falat kenyér,
A Tiéd nem lehet,és bele pusztul tested-lelked,
Hervadozik szíved,
S egy nap ezt olvassák feletted:
"Élt, mert született, Meghalt, mert szeretett"
Egy nap felnőni, Reménytelenül szeretni, Fájdalommal szívedben hazug
mosollyal élni,
A maró könnyeket eltitkolni, S a földi életet elhagyni,
Ez az élet, semmi más, Harc, szeretet, fájdalom és csalódás!
Néha..
Néha az ember azt hiszi, hogy jön majd valaki, aki magával hoz egy másik világot... Aztán rájössz hogy ő is ezen a Földön él... Pedig pont ez a lényeg... Hogy jöjjön valaki, aki ezen a Földön él... És hozzon el egy világot... De ne egy másikat, hanem ezt... A miénket... Csak kicsit másképp... Jöjjön valaki, akivel máshogy látod a világot... Akivel máshogy éled meg a mindennapokat... Akivel szebbek lesznek az álmos reggelek... És még szebbek az éjszakák... Akivel a percek óráknak tűnnek, az órák pedig perceknek... Aki ott tud hagyni a szívedben valamit, ami akkor is segít szebbé alakítani a valóságot, ha ő nincs melletted...
Őszinte bohóc
Levél helyett
Levél helyett... Milyen gyönyörű: szólni lehet, és kiszámíthatatlan, hogy mit válaszolnak. És megtörténhetik: társra is találhatunk, csak meg kell tanulnunk az ő egyetlen, soha meg nem ismételhető nyelvét. Csak meg kell ismernünk, a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljutva oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem, és megszólítani. Megtalálni azt a szót, amit ő keresett, de nem talált, amire szüksége van, hogy a föld rétegein át haladva, a történelem korszakain át haladva, eljusson végre oda, ahol ő csak ő, ahol ő a teljes világegyetem. Felesleges és nevetséges olyan szavakat dobálni felé, amelyeket mi szeretünk, ezzel csak megütjük, hiszen én, ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj. De lehet, hogy ő arra emlékezik, hogy nem kapott tejet, nem volt, és az anyja messze volt, és megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres! társad lesz és válaszol, és válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám! Sose merném többet kimondani a szót: szeretlek! Csak azt mondanám: vonat, mert talán állomás mellett lakott, és évein át-átzakatolt a vonat, félelmet hozott és sóvárgást távoli tájak felé. Vagy azt mondanám: cigaretta, mert kidobta a vonatablakon át a csomag cigarettát, mikor tisztuló tüdővel robogott a szerelem felé. Csak rá kell figyelni, a mozdulataira: karjával most olyan ívet ír le, amilyet csak az tud, aki egész lényével mozdul vagy szól, semmi más nem válasz neki, csak az, ha te is egész valóddal felé fordulsz. A szájad mellett egy ránc emlékezik, és a szemedben olyan látható a szégyen, hogy elfordul és cigarettára gyújt. Fájdalmaiddal soha el nem érheted, arcodon a fájdalom nyomai, és hangodat érdessé teszi a visszafojtott sírás. El kell hagynod emlékeidet is, mert történelem előtti korból valók, mikor még nem tudott emberhez szólni az ember.. s nekem most szólnom kell, meg kell találnom azokat a szavakat, amelyekre neki van szüksége. Hiába mondom a magam szavait, nem figyel oda. Kikapcsolja a telefont. De hiszen volt egy mozdulata, feléd fordult, mint aki egész lényével mozdul, felé fordultál, mint aki egész lényével válaszol, megölelt, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel, megölelted, mint aki először ölel, mint aki utoljára ölel. Mégis csak ennyit mondtam: szeretlek
Őszi mese
Álmodj velem
Álmodj velem egy éjszakán, Ha gond gyötör, ha bánt magány, Álmodj, ha szíved összetört, Hogyha a bánat meggyötört, Álmodj, ha a sors ott talál Az élet árnyékos oldalán, Ha összeroppantott a bú, S szorítja szíved sok tabu, Álmodjál velem, és ne félj, Bújj közel hozzám és mesélj, Mondd el, mi lelkeden a súly, Ha a rosszkedved szele fúj, Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz, S kikönnyezed magadból a kínt, Álmodd, hogy féltelek nagyon, Hogy csókod visszacsókolom, Álmodj velem, ha üres az ágy, Álmodj velem, ha kínoz a vágy, Álmodj, ha szerelemtűz éget, S álmodban átölellek Téged, Álmodd, hogy kebled csókolom, Álmodd hasadra homlokom, S hogy tárt combodon két kezem, Mert tested ízét élvezem, Álmodd, hogy szerelem éhe hajszol, Eperszín ajkaiddal felajzol, Térdelsz, s karom magamhoz láncol, Ujjbegyem a hajadban táncol, Felfalsz, és élvezzük a mámort, S halljuk felettünk repdesni Ámort, Testünket nyila, összetűzi S ajkadat velem összefűzi. Álmodd azt, hogy forr a vérem, Hogy szerelemittasan kérem, Nyílj meg nekem, és úgy szeress, S álmodj magadba engemet! Álmodd, Benned feszülök, várva, Hogy körbefonsz, magadba zárva, És elkap a vágy újra meg újra, Vonaglunk ketten egybeforrva, Aztán azt, hogy a csend megül, Hogy kibújt Hold a domb mögül, S izzadt hajszálad fonalán Fon Neked ezüstfény glóriát, Álmodd kezedet a karomra. Álmodd fejed a mellkasomra, És a csendben hallhatod, Hogy szívem érted dobog! Álmodd, hogy álmod véget ér, Felébredsz, s szíved arra kér, Tegyem igazzá vágyaid, Váltsam valóra álmaid!
Érzelmek
Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre, mint akit már réges-rég elvesztettem, a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam megkoszosodva, reményvesztetten. Nem nyúlok utánad, épp csak nézek, lefolyóban eltűnő víz után, mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza, mint ki szeretett élni, de halni sem utál. A szerelem nem szenvedély, a szerelem nem érzelem. A szerelem az, amikor valahol nagyon mélyen tudod, hogy valaki kiegészít téged. Hogy valaki egésszé tesz. A másik jelenléte erősíti a te jelenléted. A szerelem szabaddá tesz, hogy önmagad légy; semmi köze a birtokvágyhoz. Hogyan vágyakozhat a szív olyasmi után, amiről a fej tudja, hogy lehetetlen, bűnös dolog?