Egy magas fa legfelső ágán élt a kis falevél. Mostanában nagyon szomorú volt. Hiába jött játszani hozzá a szellő, csak nem vidult fel.
-Miért nem hintázol velem? - kérdezte a szellőcske. -Láttam, most mindig egy kismadárral beszélgetsz. Ugyan, mennyivel mulatságosabb ő nálamnál? No, de találok én is más pajtást!
A falevél erre sírva fakadt.
-Ne bánts, szellőcske, tudhatnád, mennyire szeretlek, és láthatod, milyen szomorú lett a sorsom. Azelőtt reggelenként arany napsugárban fürödtem, és fecskesereg köszöntött vidám jó reggelt. Most se napsugár, se fecskék. Hová lettek, miért hagytak el? Nézd az arcom, a nagy bánattól egészen megöregedtem, már ráncos is, az esőcseppek naphosszat elülhetnek benne!
A szellő megsajnálta a falevelet. Megsimogatta, vigasztalta, de az zokogott, hogy leszakadt az ágról, és hullt a föld felé.
Nem baj, ha meghalok - gondolta - úgysem ér már semmit az életem.
De a szellő nem hagyta kis barátját: szárnyára vette, s azt mondta:
-Oda viszlek, ahová akarod! Merre repüljünk?
De a falevél bizony nem tudta.
Éppen akkor egy kismadár szállt a fára. Csodálkozott, hogy nem találta ott a falevelet; máskor már messziről integetett neki, alig várta, milyen híreket hoz.
-Ott van a kismadár - ujjongott a falevél, - akivel beszélgetni láttál. ő megígérte, hogy hírt hoz a fecskékről, talán már tudja is, merre kell utánuk menni!
Odarepültek hát hozzá. A kismadár elmondta, hogy egyik pajtása látta, mikor a fecskék összegyűltek s elhatározták, hogy itt hagyják ezt a vidéket, s elindulnak tengerentúlra. Azt beszélték: ott mindig aranyos napsugár ragyog.
-Menjünk utánuk-könyörgött a falevél.
A szellő nem kérette magát. Szálltak hegyen-völgyön, erdőkön, mezőkön, míg csak a tengerhez nem értek. Azon is átszálltak, mikor egy fecske suhant el mellettük. Rögtön észrevette a kis falevelet, aki több társával együtt olyan kedves házigazdája volt. Örömében gyorsan összehívta a fecskéket; de mire odaértek, a falevél már nagyon fáradt volt. A fecskék szépen rátették a csillogó tenger hátára. Ott himbálódzott a ragyogó napsütésben. A fecskék énekeltek, a napsugár mosolygott, a szellő duruzsolt.
-Most már boldog vagyok - sóhajtotta a kis falevél, aztán álomba ringatta a tenger.
Álmodj velem
Álmodj velem egy éjszakán, Ha gond gyötör, ha bánt magány, Álmodj, ha szíved összetört, Hogyha a bánat meggyötört, Álmodj, ha a sors ott talál Az élet árnyékos oldalán, Ha összeroppantott a bú, S szorítja szíved sok tabu, Álmodjál velem, és ne félj, Bújj közel hozzám és mesélj, Mondd el, mi lelkeden a súly, Ha a rosszkedved szele fúj, Álmodd, hogy mellemen halkan sírsz, S kikönnyezed magadból a kínt, Álmodd, hogy féltelek nagyon, Hogy csókod visszacsókolom, Álmodj velem, ha üres az ágy, Álmodj velem, ha kínoz a vágy, Álmodj, ha szerelemtűz éget, S álmodban átölellek Téged, Álmodd, hogy kebled csókolom, Álmodd hasadra homlokom, S hogy tárt combodon két kezem, Mert tested ízét élvezem, Álmodd, hogy szerelem éhe hajszol, Eperszín ajkaiddal felajzol, Térdelsz, s karom magamhoz láncol, Ujjbegyem a hajadban táncol, Felfalsz, és élvezzük a mámort, S halljuk felettünk repdesni Ámort, Testünket nyila, összetűzi S ajkadat velem összefűzi. Álmodd azt, hogy forr a vérem, Hogy szerelemittasan kérem, Nyílj meg nekem, és úgy szeress, S álmodj magadba engemet! Álmodd, Benned feszülök, várva, Hogy körbefonsz, magadba zárva, És elkap a vágy újra meg újra, Vonaglunk ketten egybeforrva, Aztán azt, hogy a csend megül, Hogy kibújt Hold a domb mögül, S izzadt hajszálad fonalán Fon Neked ezüstfény glóriát, Álmodd kezedet a karomra. Álmodd fejed a mellkasomra, És a csendben hallhatod, Hogy szívem érted dobog! Álmodd, hogy álmod véget ér, Felébredsz, s szíved arra kér, Tegyem igazzá vágyaid, Váltsam valóra álmaid!
Érzelmek
Én úgy nézek rád, úgy nézlek előre, mint akit már réges-rég elvesztettem, a bor lecsöppen, szétfolyik a vágyam megkoszosodva, reményvesztetten. Nem nyúlok utánad, épp csak nézek, lefolyóban eltűnő víz után, mely, ha örvénylik is, nem fordul vissza, mint ki szeretett élni, de halni sem utál. A szerelem nem szenvedély, a szerelem nem érzelem. A szerelem az, amikor valahol nagyon mélyen tudod, hogy valaki kiegészít téged. Hogy valaki egésszé tesz. A másik jelenléte erősíti a te jelenléted. A szerelem szabaddá tesz, hogy önmagad légy; semmi köze a birtokvágyhoz. Hogyan vágyakozhat a szív olyasmi után, amiről a fej tudja, hogy lehetetlen, bűnös dolog?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)